Körös-meder kutatás és a rozsdás valóság…
Az utóbbi időben kissé szomorúan, de annál nagyobb irigységgel figyeltük, ahogy hazánk nagy folyóinak medréből sorra kerülnek elő az elképesztőbbnél elképesztőbb régészeti leletek. Mammutfogak, érmék, fegyverek – az ember ilyenkor csak nézi a képeket, és próbál úgy tenni, mintha nem gondolná azt, hogy "na, nekünk vajon mikor jut már végre valami?"
Mindezen felbuzdulva, és az átmeneti enyhülést is kihasználva a TSM maréknyi csapatával mi is nyakunkba vettük a Hármas-Körös békésszentandrási duzzasztó alatti, mintegy 3,5 kilométeres szakaszát. A rekordalacsony vízállás miatt a folyó most olyan helyeket is megmutat, amelyeket rendes körülmények között bölcsen elrejt előlünk.
A helyszínre érve azonban rögvest kiderült, hogy a növényzet láthatóan nem kapta meg az érkezésünkről szóló körlevelet. A parton olyan sűrűn burjánzott minden, hogy a műveletünk egy idő után inkább növényhatározásnak tűnt, mintsem terepbejárásnak. Viszont a régészettel foglalkozó emberfia mindig is reménykedik. Hátha egy érme. Netán egy fibula, vagy csak egy kis bronz valami. Bármi, amire rá lehet mondani, hogy: "Na, ez érdekes."
Hát… nem…
A sokat látott öreg fémdetektor bár igen szorgalmasan jelzett, a Körös ezúttal nem történelmi kincsekkel készült, hanem egy komplett horgászati hulladékgyűjteménnyel. Horgászólom, villantó, etetőkosár és mindenféle egyéb fémdarab került elő. Sem arany, sem ezüst, de még bronz sem… Viszont rozsdából olyan bőséges volt a kínálat, hogy lassan már leltári számot akartunk adni neki.
Régészeti szenzációval tehát nem szolgálhatunk. A Körös ezúttal nem avar kori aranyfibulát vagy elveszett középkori kincset adott vissza, hanem főként azt, amit valakik valamikor egyszerűen csak a mederbe dobáltak. A folyó állapota amúgy sem éppen képeslapra kívánkozó. A víz lassú, zavaros és meglehetősen büdös, a medret pedig több helyen sűrű hínármezők borították. Viszont a szúnyogok szemmel láthatóan örültek nekünk. Ők valószínűleg sokkal sikeresebb expedícióként értékelték a napot.
A szárazra került szélesebb mederrészeket szemügyre vettük, amennyire a növényzet csak engedte. Amihez pedig nem engedett hozzáférést, azt tudományosan úgy értékeltük, hogy "majd legközelebb".
A bejárásunk végén egy morcos mocsári teknős jelentette a kutatásunk legérdekesebb élményét. Ő legalább úgy viselkedett, mint egy különösen meghökkentő lelet: előkerült, körülnézett, aztán unottan ment tovább a dolgára. Hogy hová, azt nem tudjuk. Valószínűleg neki is elege lett az áldatlan körülményekből.
Történelmi kincseket végül nem találtunk. A Körös inkább azt mutatta meg, hogy mit hagy maga után az ember, amikor azt hiszi, hogy a folyó mindent elvisz és eltakar. Mi pedig egy nagy marék horgászólommal, néhány csípéssel és azzal a kissé kellemetlen felismeréssel tértünk vissza a múzeumba, hogy a nap legértékesebb lelete nem régészeti volt. Hanem maga a tanulság…
Czesznak Zsolt